FM2012 - Blackburn Rovers 2024-2025 (Végzetes szezonzáró)

14. év (2024-2025)

Bajnokság 2. helyezés

Bajnokok Ligája első kiesési kör

Carling Cup győzelem

FA Cup győzelem

Community Shield vereség

Sohasem hittem volna korábban, hogy Angliában zsinórban öt bajnoki címet lehet szerezni, de az élet megcáfolta ezt a teóriát, hiszen nekünk sikerült. Ennek ellenére mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer minden sorozat megszakad, és számunkra ez most jött el.

Mondom ezt annak ellenére, hogy semmilyen előjel nem mutatott arra, hogy ebben a szezonban más lesz a felállás, mint amit az utóbbi években megszokhattunk. A riválisokat tekintve jelenős változás történt, mert a Birmingham City és az Aston Villa mögül kihátrált a millárdos tulajdonos, így mindkét klub esetében elzáródott a pénzcsap. Ez inkább a felszálló ágban lévő birminghami csapatra lehet kedvezőtlenebb hatással, mert az Aston Villa a pénzügyi löket ellenére is a középmezőnyben sínylődik évek óta.

Mivel elégedett voltam a kerettel, ezért nem történtek nagy változások. Némileg a fiatalítást szem előtt tartva érkezett 8 millió fontért az argentin középhátvéd Emiliano Ojeda a Racing-tól, ezért az egyre jobban korosodó James George az Interhez került 3,3 millióért. Eladtam még a kissé feleslegesnek tűnő Kamil Yilmazt, a török csatár egyszerűen nem fért be az elképzeléseim közé, hiába kitűnő focista. Érte az FC Porto fizetett 5 milliót. A fiatal Mikael Ramström a szezon végéig kölcsönbe a Stoke City-hez került a fejlődés érdekében. A fiatal svéd védekező középpályás szerepel a jövőbeli terveimben, ő fogja átvenni a hamarosan visszavonuló Zargo Touré helyét a csapatban.

Az átigazolási szezon középen aztán robbant a bomba, sikerült a világ egyik legjobb bal szélsőjét a csapathoz csábítanom, az argentin Gonzalo Cirillo személyében, aki mindössze nevetséges 3 millió fontba került. A Panathinaikos bánhatja, hogy ilyen alacsony áron pocsékolta el a szélsőt! Gondolkodtam még a 36 éves Lionel Messi szerződtetésén, de aztán hű maradtam az elveimhez, nem kell a show és a hisztéria, csak a kemény munka.

Nem kezdtünk jól, mert a Community Shield-en egyből kikaptunk büntetőkkel a szuperkupáért folytatott harcban a Manchester City-től, de aztán sikerült felpörögni, mert a bajnokságban féltávnál 9 ponttal előztük meg az égszínkékben játszó manchesteri csapatot, ami gyakorlatilag behozhatatlannak tűnt. A City azonban nem adta fel, erős teljesítményt nyújtva elhappolta előlünk a bajnoki címet. Pedig a sorsunk a saját kezünkben volt, az utolsó előtti fordulóban 1:1-et játszottunk egymással, ami miatt az élen, 1 pont előnnyel vártuk az utolsó, Fulham elleni hazai meccset. Otthon azonban gyenge teljesítményt nyújtva csak egy 1:1-es döntetlent tudtunk összehozni, aminek következtében a City a győzelmével megelőzött bennünket. Elég amatőr hiba volt! Azért bosszantó így elveszíteni a bajnoki címet, mert egész évben jó teljesítményt nyújtottunk, nem egyszer nagyarányú győzelemmel, ráadásul mi kaptuk a legkevesebb gólt, és mi szereztük a legtöbbet. A nyitófordulóban megvertük az Evertont 7:2-re otthon, a Southampont 5:0-ra, a Tottenham csapatát pedig 4:0-ra…

A két hazai kupasorozatban már sokkal jobban szerepeltünk, ugyanis mindkettőt sikerült megnyerni! A FA-kupában az Oldham Athletic (5:0), a West Brom (3:1), a Newcastle United (5:0), a Watford (2:1), az elődöntőben a Chelsea (1:0), a döntőben pedig a Birmingham City (5:0) nem bírt velünk.

A Carling Kupában a Hartlepool United (4:2), a Fulham (5:1), a Chelsea (2:1), a Southampton (2:2 és 3:0), és az Ipswich Town (3:0) próbált megállítani bennünket, de nem sikerült nekik.

A Bajnokok Ligájában ismét egy olyan év telt el, ahol megint nem tudtunk átlépni az árnyékunkon. Nem kerültünk nehéz csoportba, az Inter-Vitesse-Young Boys trió közül egyedül csak a milánói gárda jelenthetett ránk veszélyt. Rögtön megvertük a hollandokat idegenben 4:0-ra, aztán a Young Boys kapott egy ötöst, 5:0 lett a végeredmény. Az Inter ellen otthon kikaptunk 1:0-ra, a visszavágón pedig 2:1-re, majd a Vitesse-t 2:1-re vertük otthon, és legázoltuk a svájciakat 7:1-re. Az első kiesési körben, ami az utóbbi években már-már a mumusunknak számított, az olasz bajnokot, a Sampdoriát kaptuk. Remekül indult a hazai mérkőzés, mert Adam Taylor és Ricardo Ramírez góljaival már 2:0-re vezettünk, de sajnos a 87. percben gólt kaptunk, ami miatt szoros és nehéz visszavágó ígérkezett. Veronában aztán megpecsételődött a sorsunk, a Samp nyert 2:0-ra, amivel megint kiestünk.

A kapuban a kirobbanthatatlan Jerome Garcia (45/-) állt legtöbbször, helyettese az a Joe Hart (14/-), aki bejelentette, hogy a következő idény végén visszavonul. Az angol válogatottból is időközben kikerülő 38 éves kapus már nem tudja azt a teljesítményt nyújtani, ami egy első számú hálóőrtől elvárna az ember.

A védelem bal oldalán két rutinos játékos áll a rendelkezésemre, az angol válogatott Martin Collymore (27/-), és a brazil szupertini Carlao (28/-). Jobb oldalon Jean-Rémy Witakenge (38/-), és valószínűleg a következő szezon végén távozó Loris Néry (25/-) játszott alapesetben. A pálya közepén Tom Andrews (35/8), Marc Fournier (38/9), Gabrielle Datteri (35/5) és az újonc Emiliano Ojeda (32/6) kapott lehetőséget. Az argentin hátvéd hamar felvette a Premier League ritmusát, és sorozatosan jó teljesítményt nyújtott a többiek oldalán. Kiegészítő ember volt Thomas Nielsen (18/-), aki ennek ellenére elég sok lehetőséget kapott. A következő szezon végén távozó Néry helyetteséről is gondolkodnom kell, de január előtt nem akarok ezzel foglalkozni.

Sokszor elmondtam már, hogy nálam a védekező középpályás poszt milyen fontos. Ennek megfelelően ide csak a legjobbakat teszem, idén a brazil Dionísió (33/1), Ross Shanks (27/-) és Zargo Touré (15/-) próbálta megállítani ezen a poszton az ellenfél támadóit. A 34 éves Touré a következő szezon végén visszavonul, így a jelenleg fitnesszedzőként is foglalkoztatott szenegáli játékos pótlásáról a kölcsönadott Ramström fog gondoskodni.

A középpálya bal oldala hihetetlenül erős, az újonc Gonzalo Cirillo (33/11) és a német Marcel Hoffmann (31/5) is kiemelkedően teljesített ebben a szezonban. Hoffmann ráadásul a gólpassz-király titulust is kiérdemelte, mert elképesztő ütemben termelte a kulcsfontosságú passzokat. Cirillo nagyon gyorsan beilleszkedett a csapatjátékba, rendkívül gólerősen futballozott.

A pálya közepén David Bascunan (33/5), Ricardo Ramírez (18/6) és Matt Harper (34/3) osztozott, de utóbbi az év utolsó harmadában megsérült, és több mint három hónapot ki kellett hagynia. Amióta leginkább egy középső középpályással játszunk, Ramírez egy kicsit felesleges lett, ha lesz rá érdeklődő, akkor el fogom adni a közeljövőben.

A jobb oldali szélső szerepkörben Tom Ringgaard (35/4), Marcelo (29/2) és Teele Koetle (22/8) játszott, közülük azonban ember legyen a talpán, aki megmondja, melyik a legjobb! A legjobb értékekkel a brazil Marcelo rendelkezik, ő azonban hajlamos arra, hogy beleszürküljön a mezőnybe. A dán Ringgaard beállításával egyből lendületesebb lesz a csapatjáték, de az utóbbi években ő is kissé haloványabb a megszokottnál. És ott van az angol válogatott Koetle, aki rendkívül gólerős a jobb szélső pozícióban.

A támadók esetében valamivel könnyebb a helyzet, egyértelmű, hogy David Masson (41/31) az ász, a francia csatár sok éve teljesít nagyon magas szinten, mondom ezt annak ellenére, hogy a szezon vége nem sikerült nagyon jóra. Idén a csatártársa John Cox (38/18) volt leginkább, Cox fizikai erejének segítségével rengeteg lehetőséget teremt a kapu előtt, pedig technikailag elég képzetlen. Mellettük Adam Taylor (40/14), Charlie Freeman (42/12) és Igor Dujanic (18/4) jutott még szóhoz. Freeman elég gyengén teljesít mostanában, a válogatott keretből is kihagytam már jó ideje.

A következő év biztosan egy átmeneti év lesz, hiszen Joe Hart, Loris Néry és Zargo Touré az utolsó évüket töltik a klubnál, aztán visszavonulnak. Velük egy nagy és sikeres generáció távozik, és pár szezon múlva követi őket a Masson, Taylor, Ringgaard, Andrews, Datteri fémjelezte sikergeneráció is. De ez még odébb van.