13. év (2023-2024)
Bajnokság 1. helyezés
Bajnokok Ligája első kiesési kör
Carling Cup 3. forduló
FA Cup győzelem
Community Shield győzelem
A szezon előtt a rivális csapatok
szurkolóiban valószínűleg a fő kérdés úgy fogalmazódott meg, hogy le lehet-e végre
bennünket taszítani a PL trónjáról idén, vagy sem. Az elmúlt négy szezonban
uraltuk a hazai ligát, és mindannyiszor az élen végeztünk. Lehet-e ezt tovább
folytatni?
Az igazolások terén mindenesetre
nem nagyon volt mit cikkezni a sajtónak, mert a távozni senki sem akart tőlünk,
és nem is most kötöttük meg az évszázad üzletét. Egész évben két játékos
érkezett, az egyik a Manchester City-nél szabaddá váló Joe Hart kapus, a másik pedig a tehetséges horvát fiatal, Igor Dujanic. Ez utóbbi 3,6 millió
fontba került, az angol kapus ingyen érkezett. Rooney visszavonulásával a
válogatottsági rekorderré avanzsált hálóőr a 36 éves kora ellenére is jó
üzletnek bizonyult, míg Dujanic esetében inkább a jövőre fókuszálva ütöttük
nyélbe az üzletet.
Az év a szokásosnak nevezhető Community Shield-del kezdődött, ahol
Taylor és Andrews góljaival megvertük a Manchester
United-et, aminek következtében az irányításom alatt már negyedszer
hódítottuk el a Szuperkupát (ezen kívül volt még két vesztett döntő is).
A bajnokság végig nagyon izgalmasan alakult, sokáig úgy nézett ki,
hogy a Manchester City megszakítja a
remek sorozatunkat, de március végén, a 31. fordulóban a 2 pontos hátrányunk a
City otthoni 3:1-es legyőzésével 1 pontos előnnyé változott, amit meg is
tudtunk tartani a végéig. Az égszínkék mezben játszó alakulat nagyon erős volt
idén, és az előző évek gyakorlatától eltérően nem is eresztettek le a szezon
végére. A másik manchesteri csapat nagy meglepetésre csak az 5. helyre tudott
odaérni, mert a bronzérmes Chelsea,
és a nagyobb álmokat szövögető Birmingham
City is megelőzte őket, amivel elhappolta a BL indulási jogot. Az Arsenal éppen csak odaért az utolsó Europa
Liga helyet érő 7. pozícióba, aminek következtében gyorsan meg is köszönték
Terry Butcher eddig munkáját. A tréner hetedik éve irányította az ágyúsokat, de
sok sikert nem értek el vele.
Az FA kupában a Plymouth
elleni 10:0-s rekordgyőzelemmel indítottunk, majd a Derby (4:1), az Aston Villa
(2:1), és a Middlesbrough (7:1)
legyőzésével értünk el az elődöntőbe, ahol az Everton várt ránk. A stolverkosokat tavaly 3:0-ra megvertük a
döntőben, most biztos fogadkoztak, hogy visszavágnak azért. Nem sikerült nekik,
mert sima 6:0-s eredménnyel küldtük haza őket! A döntőben aztán a Manchester United volt az ellenfél, és
Marcelo 90. percben szerzett góljával elhódítottuk a klub 10., és az én 4. FA
Kupa győzelmemet.
A Carling Cup már évek óta nem érdekel, ennek megfelelően B csapattal
játszva, kikaptunk a 3. fordulóban Liverpoolban
2:1-re, így kiestünk. A nagy terhelés mellett nem hiányzott még egy felesleges
kupamenetelés!
A Bajnokok Ligájában végre szerettem volna sikert elérni, ami az én
olvasatomban minimum egy döntőt jelent, de sajnos nem sikerült elérni idáig. A
csoport nem volt nehéz, a Sevilla, Basel és Shaktar Donetsk mellől kötelező volt a továbbjutás, ami 13 ponttal
sikerült is az első helyen. A spanyolok legyőztek bennünket az utolsó fordulóban,
de a korábbi donyecki botlásuk miatt szükség is volt a továbbjutáshoz. Az első
kiesési szakaszban a holland Ajax
került az utunkba, és két harcos mérkőzésen alulmaradtunk a riválisunkkal
szemben. Hollandiában nem volt szerencsénk, mert a 0:2-es eredmény nem tükrözi
a mérkőzés hű képét, hiszen rengeteg helyzet maradt ki, míg az Ajax jól bánt a
helyzeteivel. A visszavágón pedig egy erőtlen 1:1 kevés volt. A hollandok aztán
a döntőbe is bejutottak, többek között a Manchester United-et búcsúztatták, de
ott kikaptak a Dortmundtól.
A kapuban leginkább Jerome Garcia (37/-) áll, helyettese a
megbízható Joe Hart (17/-). Sajnos
az angol játékos, már 37 éves, ezért aligha számíthatok rá sokáig. Hart
érkezésével a harmadik számú kapussá degradálódott Joe Lewis (-/-) a visszavonulás mellett döntött.
Az összeszokott hátvédsor idén is
nagyban hozzájárult a jó eredmények eléréséhez, ennek megfelelően Martin Collymore (36/-), Tom Andrews (37/8), Marc Fournier (33/5) és Jean-Rémy Witakenge (37/-) alkották a
fő védőnégyest. A szezon vége felé a francia középhátvédet azonban Gabriele Datteri (32/11) kiszorította a
kezdőcsapatból, ráadásul még egy középpályást megszégyenítő módon gólerős is
volt az olasz játékos. Bal oldalon a brazil Carlao (29/1) a tőle megszokott magas színvonalon hozta, amit
kellett, jobb oldalon az egyre jobban kikopó Loris Nery (18/-) hadakozott az ellenfél támadóival. Az amerikai James George (18/-) és Thomas Nielsen (9/-) kevesebbet
játszott, ráadásul a jenki hátvédre be is rágtam, mert kapitális hibái miatt
elkerülhető gólokat kaptunk.
A védekező középpályás poszton
évek óta hatalmas tülekedés tapasztalható, és idén sem volt ez másképp. A
legjobb jelöltem ide a brazil Dionísió
(27/4), aki ebben a szezonban végre kiemelkedően semlegesített az ellenfél próbálkozásait,
távollétében Ross Shanks (18/-), Mikael Ramström (18/-) a kiválasztott.
A szenegáli Zargo Touré (9/-) már
inkább a fitnessztréneri munkájára koncentrál, de tartalékként még számításba
veszem a 34 éves játékost. Touré sok éve a csapat tagja, megérdemli a kiemelt
státuszt.
A középpályán David Bascunan (29/3) végre azt hozta,
amit régóta várok tőle, egyértelműen a csapat karmestere lett, aki rengeteg
gólpasszt kiosztott idén. Helyettese, Ricardo
Ramirez (23/2) egy kicsit haloványabb volt, pedig kiváló értékekkel
rendelkezik. Bascunan a többiek elismerését is kiérdemelte, mert ő lett a
focisták által választott Év játékosa.
Idén Matt Harper (34/2) középről kikerült a pálya bal szélére, a fiatal
játékos még kissé szertelen, leginkább az óriási kihagyott helyzeteiről marad
meg a szurkolók emlékezetében. Itt játszott még a tehetséges Marcel Hoffmann (24/1) és John Cox (28/6). Cox érdekes figura,
nem igazán ment neki a játék, majd reklamált, hogy miért nem játszik (na, vajon
miért?), majd amikor megfeddtem, akkor végre elkezdett focizni, és a szezon
végén ő lett az egyik legjobb teljesítményt nyújtó játékosom. Érdekes.
Jobb oldalon óriási versenyfutás
volt az első csapatbeli helyért a brazil Marcelo
(26/6), a dán Tom Ringgaard (30/4)
és az angol Teele Koetle (27/12)
között, az eredmény azonban döntetlen lett. Közülük érdekes módon a papíron
leggyengébb Koetle villogott, aki nagyon gólerősen futballozott.
A csatársorban egy játékos
teljesítményét mindenképpen ki kell emelnem: David Masson (40/38) ismét angol gólkirály lett, zsinórban
harmadszor, és az Év játékosa címet is besöpörte. Egész szezonban
ellenállhatatlanul játszott, retteghettek tőle az ellenfelek! Csatártársa az
általam néha ok nélkül kicsit lesajnált Adam
Taylor (37/13) volt, aki a góljai mellett 17 gólpasszal járult hozzá Masson
gólkirályi címéhez. Melletük még Charlie
Freeman (38/13) Kamil Yilmaz
(17/2) és Igor Dujanic (26/13)
jutott szóhoz. Dujanic nálam az év igazolása, soha rosszabb bemutatkozó évet!
Annak tudatában, hogy sohasem lesz egy világklasszis játékos, Dujanic rendre
gólerős produkciót mutatott.
A végére egy szomorú hír: A 8
hónapos sérülés után Vojtech Novak nem
tudta 1 év alatt sem utolérni magát, ezért 232 mérkőzés és 87 gól után búcsút
veszünk egymástól, sok sikert kívánva neki a továbbiakban. Sajnos a cseh
játékos a sérülést követően képtelen úgy játszani, mint korábban, egy
harmadosztályú csapatba talán még befér…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése